2017. november 16., csütörtök

Kedvenc íróm, Fekete István Kálvária című novellája

KÁLVÁRIA
Faluhelyen nem nől a temető, csak telik. Egy része látszólag üres, s itt jó szagú, dús füvek nőnek a sírásó örömére, akinek ez a kaszálója: más részen régi sírok süppednek; ismét más részen keményen állnak még a fejfák és a friss földhányásokon kerti virágok bánatoskodnak az otthonvalók helyett. A sírok azután körbejárnak. Mindig másutt vannak az újak, és mindig másutt van a sírásó kaszálója, csak az emberek ezt nem veszik észre, mert mire észrevennék, már maguk is kikerülnek a temetőbe.
Faluhelyen nem nől a temető, hiszen nem is nőhet, mert egyik oldalán az országút határolja, másik két oldalán a megnövekedett falu, míg a negyediken a sírásó kis földje, aki így könnyen megosztja munkáját a halott emberek és az élő kukorica vagy krumpli között. De a temető nem nől, s ezért előfordul, hogy sírásás közben némely sárga csontok kerülnek elő, melyeket az öreg Banai enyhe tisztelettel félrerak, s amikor kész az új sír, a fenékre ismét visszarakja a csontokat, és földet szór rá, nehogy valami avatatlan, borzongáséhes öregasszony észrevegye.
– Nyugodjál, testvér, tovább – mondja gyengéden, és a lapáttal egyenesre simítja lent a földet. Így azután az ősök pora összekeveredik az utódokéval, ami nemcsak helyénvaló, de szeretetteljes dolog is.
Ezek szerint nem is fontos, hogy nőjön a temető, ámbár néha nem ártana, ha kicsit nagyobb lenne, ha teszem azt – kálváriát akarnak benne állítani.
Mert – akarnak.
A bejárattól jobbra éppen van üres hely, és már ki is nézték a kálváriadomb helyét, mert a helybéli felfogás szerint a kálváriának dombon kell lennie. Domb azonban nincs, hacsak a temetőárkán kívül lévő kopasz dombocskát be nem hordják.
– Hát behordjuk – mondták az emberek –, és be is hordták szénakaszálás és aratás között, amikor szuszogtak egy kicsit a lovak. Puha lösz volt a dombocska, nem termett rajta más, mint kakukkfű és benne – amint kiderült – régi-régi csontok, de sok. Temető volt a dombocska is abban az elmúlt világban, amire már nem emlékezett senki.
– Török csontok ezek – mondta Futó Kati néni –, hallottam öreganyámtól, hogy templomuk vagy mijük volt errefelé.
– Löhet – mondta Banai, akit bosszantott, hogy Kati néni ebbe a szakmai kérdésbe is beleüti az orrát –, de embörök voltak ezök is.
– Hát persze – nézték az emberek a megsárgult koponyákat, és rádőltek egy pillanatra az ásónyélre, mert az enyészet szele megérintette nyugodt szívüket.
– Gyerökök – fordult felénk ezek után Banai –, hordjátok a csontokat a temetősarokba, lögyenek szent helön, akárkik vóttak. De tisztösséggel!…
Én nem tudom, a mai gyereknek mi a gyönyörűség, de nekünk embercsontokat hordani nagy gyönyörűség volt. Egy-egy koponya körül már nézeteltérések is támadtak, sőt Berta Jancsi (az a hazudós) egyszerűen be akart bennünket osztani, hogy ki visz kezet, ki visz lábat és ki a bordákat. Ő – természetesen – a koponyákat. Erről persze szó sem lehetett, s a tisztességes, sőt eleinte áhítatosnak indult munka rövidesen és alaposan elfajult. Persze nem a felnőttek előtt, hanem a líceumkerítés mögött! A szelíd Puska Péter már sírva jött vissza, és amikor Jancsi az én utamat is elállta, hogy „ide a fejivel!”, nagyon szép verekedés kezdődött, amelyben a koponya elgurult, de a karcsonttal alaposan orron ütöttem ellenfelemet, amit ő egy combcsonttal viszonzott.
Juj! Ebben a felhevülő pillanatban jelent meg Futó Kati néni, és csípőre tette a kezét… Ezek után már nem is történt semmi, minthogy Kati néni – ahogyan mondani szokás – „leszedte rólunk a keresztvizet” és „ránk adta a tisztát”. Pedig nem is kiabált, csak sziszegett, és még a temető fáit is enyhe borzongás járta át.
– Ti istentelenök! Ti gyalázatosok… de majd, majd! Majd számon kérik, nem ám nappal, de nem ám, majd éccaka, ha tutulnak a kutyák, aztán dobog a pallás!…
És felemelte fehér kezét, amely alig különbözött azoktól a kezektől, amelyeket a föld alól szedtünk ki. Huh!
És attól kezdve elcsendesedve hordtuk a csontokat. Délután már tisztelettel, estefelé félelemmel, és amikor alkonyodott, már senki se akart koponyát vinni, még Berta Jancsi se, ez pedig nagy szó.
Mire hazaértem, este volt, csontszagú, földszagú, félelmetes este. Más a ház és más a szoba. A sarokban csönd és árnyék, az ablak mögött titkos éji világ; megvetett ágyam: mint a ravatal, és a padláson néha dobban valami…
– Mi az? – ültem fel riadtan.
– Mi lenne – ásított nagyanyám –, macska. Aludj!
Ja, ezt könnyű volt mondani. Dehogy aludtam, dehogy aludtam. Az éjszaka zörejei a szívemen kopogtattak. Majdnem felsikítottam, amikor kinyílt az ajtó, és dohos hidegség sóhajtott be a szobába.
– Ez volt az? – kérdezte valaki.
– Ez!!
És már vittek is valakik a temető felé. Szinte repültünk, ámbár én dermedt voltam, akár a jég.
– Itt van! – és odalöktek a többi közé.
Az új kálvária dombja világos volt, s ebben a világosságban alacsony templompadokban ülve vagy mellette állva különös emberek. A földön Berta Jancsi, Vince Ferkó és a többiek. Puska Péter az első padban ült szomorúan és szigorúan. Igaz, ő nem verekedett! – gondoltam.
És rám nézett mindenki.
– Az én kezemmel verekedett – mondta egy turbános, szakállas török –, a fejét akarom…
(Nem is mérgesen mondta.)
– Az én fejemmel gurigázott – mondta egy főkötős asszonyság –, a szívét akarom.
– Kiszedte a kisbaglyokat… a kápolna tornyából – mondta egy csizmás, gatyás siheder –, a kezét akarom.
– Felebarátaim – állt fel egy papi ember –, nem azért kaptátok vissza testi mivoltotokat, hogy bosszút álljatok! Avagy nem voltatok tik is gyerekek?… Megígéred-e, hogy istenfélő, jó gyerek leszel ezentúl?
– Ígérem! – akartam kiáltani, de csak nyöszörögni tudtam, és az az asszonyság a kezemre tette hideg kezét.
– Mit nyögsz? – kiáltotta, és megrázott, gyertyával az arcomba világítva a nagyanyám.
Verejtékben úsztam, és olyan jó voltam hetekig, hogy apám már orvost akart hívatni, ámbár nem volt nekem semmi testi bajom, de azóta tudom, hogy a régi vagy új kálváriadombot elsősorban a lelkével járja meg az ember.

2017. október 31., kedd

Holizmus és humanizmus. Fekete Gábor-emlékülés

Holizmus és humanizmus. Emlékülés egy tudós ökológus, Fekete Gábor tiszteletére
Helyszín: MTA székház Felolvasóterem.
Iőpont: 2017. november 27-én 10–15 óra.
Levezető elnökök: Pócs Tamás és Botta Dukát Zoltán
Pócs Tamás (Eszterházy Károly Egyetem): Bevezető
Bauer Norbert (MTTM Növénytár): Fekete Gábor (1930–2016) pályájának kezdete és a növénytári évek
Varga Zoltán (Debreceni Egyetem): Fekete Gábor a Pannonicum vegetációföldrajzáról: határok, zónák, ökotonok, deviációk
Molnár Zsolt, Somodi Imelda (MTA ÖK): Hermann Meuseltől a Pannon vegetációrégióig: növényzeti alapkérdések új megközelítésben
Szünet
Molnár V. Attila (Debreceni Egyetem): Találkozások Fekete Gáborral
Virágh Klára (MTA ÖK): Terepkísérletes vegetációdinamikai kutatások - Másodlagos szukcesszió és degradáció löszgyepekben
Oborny Beáta, Molnár Edit (ELTE és MTA ÖK): Növekedési formák, növényi stratégiák, populációk terjedése
Bartha Sándor, Kun András (MTA ÖK): Makrocönológiától a mikrocönológiáig - a társulásszerveződés változatossága

2017. október 26., csütörtök

Megjelent az Acta Botanica Hungarica új száma

Hozzáférhető online az Acta Botanica Hungarica című folyóirat 59(3–4) száma, 11 cikkel és 4 könyvismertetéssel.

A folyóirat szerkesztőbizottsága jelentősen kibővült. Megtisztelőnek érzem, hogy a főszerkesztő Botta-Dukát Zoltán és a tiszteletbeli főszerkesztő prof. Borhidi Attila mellett helyettes főszerkesztőként magam is közreműködhetek a lap szerkesztésében.

Jelenleg a lapban legnagyobb számban hazánktól távoli országokból érkező cikkek jelennek meg. Ezúton is bíztatni szeretnék minden hazai szaktársat, hogy eredményeinek közlésekor vegye számításba a magyar botanika legnagyobb múltra visszatekintő (1954-ben alapított), angol nyelvű folyóiratát az Acta Botanica Hungarica-t is.

Természetesen a kutatók rákényszerülnek arra, hogy cikkeiket a lehető legmagasabban jegyzett folyóiratokban tegyék közzé. E téren előrelépés történt, ugyanis a folyóirat 2016-ban két kategóriában (Ecology, Evolution, Behavior and Systematics ill. Plant Science) egyaránt Q2-es besorolást kapott (Ez azt jelenti, hogy az adott kategóriába tartozó folyóiratok közül a kapott idézetek száma és az idéző folyóiratok presztizse alapján a második negyedbe – tehát a folyóiratok jobbik felébe – tartozik, SJR indikátor értéke: 0,495.) Jó lenne ezt a besorolást megtartani, sőt javítani rajta – ehhez nagy nemzetközi érdeklődésre számot tartó, érdekes és jól megírt cikkekre van szükség.

Ezúton is szeretném megköszönni a lektorálás fáradságos és hálátlan, mégis szükséges munkáját elvállaló kollégáknak segítőkészségüket, konstruktivitásukat. Ezen felül nagánlevélben szívesen veszem olyan szaktársak jelentkezését akik vállalnák növényrendszertani, szervezettani és anatómiai témájú kéziratok lektorálását.

2017. október 25., szerda

'Flórakonferencia' Debrecenben 1997 és 2006 után 2018-ban

Az idén novemberben lesz a húsz éves évfordulója annak, hogy Debrecenben elindult az Aktuális flóra- és vegetációkutatás a Kárpát-medencében című konferenciasorozat. A következő eseményre 2018. február 23–25. között ismét Debrecenben kerül megrendezésre.
Az érdeklődők további információkat (helyszín, programok, vitaest, határidők, fotópályázat, Boros Ádám-díj, stb.) találhatnak a rendezvény folyamatosan frissülő honlapján: https://afvk-2018.blogspot.hu/
A konferencia második körlevele elérhető itt.
A jelentkezési lap letölthető innen.
A rendezvényre történő jelentkezéseket és a konferenciával kapcsolatos kérdéseket az afvk2018@unideb.hu email címen várjuk.
A húsz éves évforduló kapcsán az alábbiakban az első konferenciáról adok közre néhány fényképet.

 
A konferenciát Vidéki Róberttel közösen ’találtuk ki’ és szerveztük meg
  
A konferencián több mint kétszázan vettek részt (a csoportképen nem mindenki szerepel)


 
A rendezvényt Fekete Gábor ...
.. és Borhidi Attila nyitotta meg
A konferencia első előadását Bagi István tartotta ’Átalakuló homoki vegetáció a Duna-Tisza közén’ címmel
Priszter Szaniszló Földi Jánosról, a hajdúsági flóra első kutatójáról adott elő
Lájer Konrád ’Morfológiai és életmenetbeli megfigyelések Carex-fajokon’ címmel tartott előadást
Király Gergely előadásának címe: ’A Kőszegi-hegység florisztikai feltárásának eredményei’ volt 
Kevey Balázs
 
Tóth Albert
Simon Tibor és Jakucs Pál (a konferencia védnöke) a hallgatóság soraiban

A hazai növényábrázolásokat bemutató kiállítást Varga Zoltán nyitotta meg
 
Fotó- és herbáriumi kiállítást rendeztünk kipusztult növényeinkről, ennek megnyitását is jelentős figyelem övezte
 
Seregélyes Tibor és S. Csomós Ágnes a regisztrációnál (Tibor kezében a frissen megjelent ÁNér-kötet)

Az esti zenés összejövetelen a 77 éves Felföldy Lajos is táncra perdült (partnere: Rudner Zita Edina)
… miként Papp Mária és Penksza Károly is

2017. október 8., vasárnap

Podani János székfoglaló előadása

Ajánlom minden érdeklődő szíves figyelmébe
Podani János, az MTA rendes tagja
Fák vagy korallok - kládok vagy rangok?
című székfoglaló előadását.

Helyszín: MTA Székház, Budapest V., Széchenyi I. tér 9.

Időpont: 2017. október 10. kedd, 13.00





ÖSSZEFOGLALÁS: A rendszertan és az evolúcióbiológia kapcsolata sohasem volt annyira erős, mint mostanában. Ennek ellenére az élővilág evolúciójáról szóló ismereteink csak részben érvényesülnek a rendszerezés elméletében és gyakorlatában. A biológus társadalom nem elhanyagolható része ugyanis vonakodva vesz tudomásul egyes változásokat, mert azok évszázados hagyományokkal ellentétesek. Ehhez az evolúcióbiológia oldalán  mutatkozó kommunikációs problémák is hozzájárulnak. Több oka van tehát annak, hogy ma még nincs rend a rendszertanban. Az előadás ezt a problémakört járja körül, s egyben megoldásokat is javasol.

KULCSSZAVAK HIERARCHIÁJA: Biológiai rendszerezés (kladisztika, szisztematika, taxonok, nómenklatúra); a biológia története (Linné, Lamarck, Darwin, Haeckel); evolúcióbiológia (az élet fája, filogenetika, molekuláris módszerek, paleontológia).



             ×      ×      ×      ×

              ×    ×        ×    ×

                × ×          × ×

                  ×          ×

                    ×      ×

                       × ×

                        ×

                        ×



2017. október 5., csütörtök

Megtörtént a Kitaibelia 22(1) szám kipostázása

Megjelent nyomtatásban a Kitaibelia című botanikai-természetvédelmi folyóirat 22. évfolyam 1. száma (Felföldy Lajos emlékszám). A 224 oldalas füzetben 16 cikk, valamint apró közlemények kaptak helyet. A kötet postázása a múlt héten megtörtént. Kérjük, hogy akik a hét folyamán nem kapják kézhez a kötetet, de igényt tartanak rá, legyenek szívesek írjanak az alábbi email-címre:
 

2017. október 2., hétfő

Eponimia, botanika és politika

Friss hír miszerint szingapúri látogatása kapcsán orchideát neveztek a magyar miniszterelnökről. (Miként egyik elődjéről is, aki 1994 és 1998 között töltötte be ezt a tisztséget.)




Az eponimia – azaz köznevek személynevekből történő képzése – nem idegen a természettudományoktól és botanikától. Görög eredetű kifejezés, amely az epi (jelentése: -ról, -ről) és az onyma (név) szavakból ered. Az emberi kultúra eponimákban örökíti meg azoknak a kivételes személyeknek a nevét, akikre az utókor hálásan emlékezik. Eponima az a szó, amely valamely kivételes, (általában valós, ritkábban kitalált) személyiség nevét őrzi. Az eponimák jelölhetnek például dinasztiát (Árpád-ház – Árpád), földrajzi helyet (Amerika – Amerigo Vespucci), jelentős új paradigmát (darwinizmus - Charles Darwin), intézményt (akadémia – Akadémosz), eljárást (galvanizálás – Luigi Galvani), eszközt [biro (golyóstol angol nyelvterületen) – Bíró László], kémiai elemet (Einsteinium – Albert Einstein), anyagot (Diesel-olaj – Rudolf Diesel), égitestet (Halley-üstökös – Edmund Halley), matematikai összefüggést (Poisson-eloszlás - Siméon Denis Poisson), fizikai jelenséget (Brown-mozgás – Robert Brown), mértékegységet (eotvos – Eötvös Loránd), testrészt (Ádámcsutka – Ádám), sejtalkotót (Golgi-apparátus – Camillo Golgi), betegséget (Kaposi-szarkóma – Kaposi Mór), és természetesen élőlényeket is. Merton (1973) szerint a tudománytörténész feladata, hogy „megörökítse a tudományos ismeret eredetének kollektív emlékezetét. ... Anonim jelenségeknek nincsen helye a dolgok rendjében. Eponimitás és nem anonimitás a követendő”. Az eponimia az egyik legfontosabb – és valószínűleg a legmagasztosabb – tudományos elismerés. Mivel a tudományos eponimák rangja és becse évszázadokon át fennmaradt, szükségszerű, hogy nagyon jelentős és valós érdemek alapozzák meg őket. Ha ugyanis az eponimiát a tudományos érdemeken túli egyéb tényezők, mint személyes barátság, gazdasági hatalom, politikai nyomás vagy nemzeti hovatartozás meghatározóan befolyásolnák az a jelenség fontosságának, elismertségének elértéktelenedését okozná (Braun – Pálos 1999).

A növénytanban az eponimák használatára a mai tudományos nevezéktan megalapozója Karl Linné is alapot ad, ugyanis – mint azt Critica Botanica című munkájában (1737: 77–79.) kifejtette – a legnagyobb elismerésnek, ami egy botanikust érhet, azt tartotta, ha az illetőről egy növénynemzetséget neveztek el: „Szentül megtartom azokat a nemzetségneveket, amelyeket a nagyérdemű botanikusok emlékére állítottak.…Ez az egyetlen és legnagyobb jutalma a munkának, amelyet meg kell tartani és kegyesen kezelni a botanika serkentésére, fejlődésére és dicsőségére.” Ugyanakkor nem javasolta, hogy olyan személyiségekről – például államférfiakról, főurakról, egyházi méltóságokról – nevezzenek el génuszokat, akiknek a botanikához nem volt közük. Annak ellenére, hogy kifejezetten vallásos volt, még a szentek esetében sem tartotta ezt követendőnek, Úgy vélte, hogy ez a tisztesség csak a növénytan tudománya területén erőfeszítéseket tett embereket illeti meg: „Dulcia non meruit qui non gustavit amara”, azaz: aki nem ízlelte a keserűt, nem érdemli az édeset.