Amint arról itt a blogban is többször beszámoltam, igyekszünk kutatni a kárpát-medencei, a balkáni és a kis-ázsiai temetők növényvilágát. Ennek kapcsán született ez a bejegyzés.
Tanítványaimnak tréfásan
szoktam mondani, hogy ha valamit Darwin,
Bödőcs Tibor és Széchenyi Zsigmond nem írt meg, akkor Fekete Istvánnál keressék…
Nos, Fekete István talán
legismertebb regényében, a Tüskevárban Ladó Gyula Lajos (azaz Tutajos) és
mestere, az idős Matula Gergely (azaz Matula bácsi) egy alkalommal a regény
címét is adó Tüskevár nevű helyre rándulnak ki. Tutajos itt tudta meg, hogy ez
a környező mocsárvilágból kiemelkedő hely sokszor adott menedéket a környék
lakosságának:
“azt mondta az esperes úr …
abban a kutya török világban, ha baj volt, csak szedte a cókmókot a falu, aztán
ide hurcolkodott, és ha valaki meghalt, nem is lehetett máshol eltemetni, mert
víz volt körös-körül.”
Ezután nemsokára Gyula
jellegzetes illatra figyelt fel:
“– Minek van olyan jó
szaga? – szimatolt Gyula.
– Kakukkfű – hajolt le az
öreg –, ez az … a temető is tele van vele. Szereti a temetőt. Talán ezért van
itt is…”
Fekete István számos
írásában megemlékezett “kicsiny, falusi” temetőkről és ezek kapcsán gyakran
említette a kakukkfüvet, például a Ballagó idő című regényében is (“a temetők
kakukkfű illatát”).
Mi
a megfigyelés biológiai háttere?
A
kakukkfüvek bonyolult rendszertanú, de annál jellegzetesebb nemzetségének (Thymus)
fajai alacsony növésű, kúszó szárú félcserjék, amelyeket a kertészek ‘talajtakarásra’
ajánlanak. Nem
véletlenül, a kakukkfüvek hatékonyan kolonizálják a termőhelyeiken képződő
friss talajfelszíneket, például hangyabolyokat, vakondtúrásokat vagy éppen
sírhantokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése