10 éve hunyt el Seregélyes Tibor (1949–2005)

Nevével először középiskolás koromban a Németh Ferenccel közös szerzőségben készült két könyvükben (Ne bántsd a virágot és a 88 színes oldal a tavaszi vadvirágokról) találkoztam. Ennek a két könyvnek döntő jelentősége lett későbbi pályaválasztásomban. Az utóbbi kötetben megjelent hóvirágot ábrázoló fényképet például igen sokszor nézegettem, ilyen fotót szerettem volna készíteni erről a fajról, de azóta sem sikerült... 
Neve már ekkor fogalom lett többünk számára. Képeit mindig etalonként emlegettük, találgattuk, hol és miként készülhettek, tervezgettük, miképpen tudnánk mi is hasonlókra szert tenni.

Elsőéves egyetemista koromban került sor az első személyes találkozásra a kunpeszéri bányató partján, amelyet Sulyok József és Vidéki Róbert barátaimmal együtt nagy izgalommal vártunk. Alaposan meglepedett bennünket Tibor félmeztelen, napbarnított, szakállas alakja, de talán még inkább kedves közvetlensége. A legelső találkozáskor felajánlotta a tegeződést, hamarosan úgy éreztük, mintha régen ismernénk. Az este közeledtével tüzet rakott, majd (az akkor még kétütemű) Trabant csomagtartójából bepácolt húsok és hússütő rács került elő… Az italok fogytával a legtermészetesebb módon felajánlotta, hogy bemegy a faluba sörért. A kellemes estét követően hajnalig tartó beszélgetés következett.

Ebben az időszakban már érdeklődtünk a hazai orchideák iránt, de egyértelműen Tibornak volt köszönhető, hogy rácsodálkoztunk a mediterráneum orchideákban (különösen Ophrys-fajokban) való gazdagságára. Tibor barátaival ugyanis a 90-es évek elején egy-egy ízben ugyanis Krétára és Görögországba utazott. Az Ő diái és élménybeszámolója döbbentett rá bennünket arra, hogy elérhető távolságban lévő, gazdag flórájú, szép tájakra utazhatunk. Inspirációja nyomán indultak el tavaszi, „bangó-vadász” mediterrán túráink.

Számunkra mindig nagy élmény jelentettek, a rendszerint téli időszakban megrendezett, diavetítéssel összekötött baráti összejövetelek. Ágival együtt többször eljöttek a zalakomári találkozókra is, de többször mi vendégeskedtünk Náluk, eleinte Pesten az Albert utcai panelház sokadik emeletén, később pedig Velencén. Ezek az összejövetelek (vagy ahogy Tibor mondta „poipoidromok”) számunkra az év fontos, nagyon várt eseményei voltak. Ilyenkor ki-ki levetítette az előző évi „diatermés” legjavát. Természetesen mindez vidám, vörösboros hangulatban történt, de roppant sokat lehetett tanulni, ilyenkor Tibor a képeinkhez fűzött fototechnikai megjegyzéseiből is. Egy-egy kép kapcsán azután sokszor megelevenedtek elkészülésének körülményei is. Az este fénypontja természetesen Tibor vetítése volt. Ilyenkor sorra előkerültek a legkülönbözőbb kedvenc helyszínek (például bulgáriai magashegységek, Dabas, Hawaii, Csákvár, Kanári-szigetek stb.) vagy kedvenc növények, témák. Áradt Belőle valami olyan eleven erő, ami a téma iránt nem különösebben érdeklődő, de egyébként nyitott laikusokat (például nem-biológus szakos egyetemistákat) is megfogta. Tibor hosszú ideig tartott igen népszerű, vetítéssel illusztrált speciál kollégiumokat az ELTE Növényrendszertani- és Ökológiai Tanszékén, még jóval azután is, hogy már nem volt a Tanszék munkatársa. Ezek az előadások legendásak voltak, de Tibor hatása messze kisugárzott Budapestről. Lélegzetelállító 6 × 6-os formátumú „nagydiáit” régi, NDK-gyártmányú vetítővel varázsolta a vetítővászonra vagy a csupasz fehér falra. Miközben a vetítés félhomályában a maga előtt tartott dia-dobozból egyenként vette elő a diákat és helyezte be őket a vetítőbe, az éppen kivetített képről rövid előadásokat rögtönzött, roppant egyedi, lebilincselő stílusban. A képeken kívül talán előadásmódjának ez az utolérhetetlen könnyedsége volt a legnagyobb hatással közönségére. Ugyanilyen élvezet volt elkísérni terepre is. Szakszerű, de mégis élvezetes előadásait jellegzetes humor szőtte át. Egyes növények vagy képek kapcsán kisebb anekdoták elevenedtek meg. Ezekben szó esett fiatalkori bohémságról éppúgy, mint hogy például miképp lehet a kispénzű – és ezokból vadkempingezni kívánó – túristának kijátszani a szlovák természetvédelmi őr éberségét. Egyes mondásai baráti körünkben valóságos szállóigévé váltak. Ilyen a „Süt, főz!” (ezt akkor használta, ha valami elkészült, tökéletesen rendben volt, működött), „Miért tudunk mi ennyire?”, vagy köszönés gyanánt a „Vau!” illetve búcsúzáskor – és minden politikai felhangtól mentesen – a „Szebb jövőt!”.

Úgy gondolom, hogy fotográfiai stílusa, látás- és közelítésmódja többünkre volt igen nagy hatással. Gyakran idézzük Tőle, azt a minden növényfotográfus számára megszívlelendő tanácsot, hogy nem a növényt, hanem a növény imázsát kell lefényképezni. Még első szárnypróbálgatásaink során tudatosította bennünk, hogy ahhoz, hogy jó növényfotót tudjunk készíteni, a legtöbb fajhoz le kell hasalni, néha akár a gépet a talajba is be kell ásni. Tőle hallottam például először a szórt ellenfény káros hatásáról, a több tízmásodperces expozícióval alkonyat idején készült képekről. Önzetlenül osztotta meg tudását mindenkivel.

Legtöbb növényképének igen jellegzetes stílusa, perspektívája van: a témát adó növény többé-kevésbé a kompozíció közepén helyezkedik el, de többnyire a jellegzetes élőhelyében foglal helyet. Emiatt képei kissé távolabbról, „tágabb perspektívában” mutatják be az illető növényt. 

Bár az utolsó évekig igen sokat volt terepen, de sokszor emlegette, hogy térképezés vagy más botanikai felmérés közben nem lehet igazán fényképezni, de „jövőre” ismét fog erre több időt szentelni.

Időnként a debreceni biológus-hallgatóknak is tartott egy-egy előadást. 2001. márciusában egy ilyen alkalommal találkoztunk Debrecenben és kerestük fel az egyhajúvirágot…. Útközben Palkó Sándorról, az akkoriban már nagybeteg jóbarátról is beszélgettünk. Tibor úgy gondolta, ha ilyen helyzetbe kerülne, amíg csak lehet próbálna normális életet élni és élvezni azt. Egy év múlva diagnosztizálták Nála a később halálosnak bizonyuló kórt… És valóban korábbi szavainak megfelelően, igen pozitívan állt az élethez, bár százalékokban mérhető esélyeiről rendkívül reálisan nyilatkozott.

Utoljára 2005. nyarán láttuk, egy söjtöri poipoidrom-on.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy személyisége mindenkit megragadott. Aki csak ismerte, mindenki kedvelte, szerette. Ennek illusztrálására, legyen szabad elmondanom egy rövid történetet. Egy alkalommal Raksányi Zsolt barátommal a Kutya-hegyre igyekeztünk. Útközben egy szembejövő túristacsoport mellett haladtunk el, akiknek fülét megütötte, hogy „a Seregély”-ről beszélgettünk. Mosolyogva köszöntek és közölték:

– Minket is Ő tanított.

Azt hiszem, sokunkat.