2015. december 22., kedd

Képek Kitaibel Pál életéből

Hamarosan megjelenik KitaibelEgy magyar tudós élete című könyvem, amely az egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású magyar természettudós életét és munkásságát igyekszik bemutatni.

Korábban beszámoltam róla, hogy a könyv borítóját Kitaibel Pál elképzelt dolgozószobája fogja díszíteni. Ebben a bejegyzésben két másik festmény kapcsán Kitaibel kutatóútjairól emlékezem meg. A két képet előzetes terveim alapján ugyancsak Heinczné Rási Katalin festette.

Az a tény, hogy olyan keveset tudunk Kitaibel külsejéről és életéről, beszédes bizonyítéka szerénységének. Hatalmas tömegű kézirata között egyetlen önéletrajzi írást, még egy vázlatot sem hagyott hátra, nem gondolta tehát – vagy nem törődött vele –, hogy élete az utókort igencsak érdekelni fogja. Míg irányításával a jól képzett grafikus, festő és rézmetsző Schütz növények százairól készített remekbe szabott ábrázolásokat, Kitaibelben – sajnos – fel sem merült, hogy önmagát megörökíttesse vele. Emiatt tulajdonképpen azt sem tudjuk, hogy pontosan hogyan nézett ki… Külső megjelenését illetően mindössze három forrásunk van: az őt személyesen ismerő Schuster János emlékezése, és két, 19. századi portré. A két fennmaradt portré egymásnak részben ellentmond. A korábbi kép a Pietro Ermini rajza nyomán Lántz József által 1829-ben készített kőmetszet. A másik – idealizált és romantikus stílusú – portré 1863-ban, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók munkálataiban jelent meg, 46 évvel a tudós halála után, mikor már az őt személyesen ismerők sem éltek sokan. Valószínűnek látszik, hogy a neves itáliai művész egykorú rajza után, a grafikusként is tehetséges magyar mérnök által, Kitaibel halála után csak 12 évvel készült kép állhat közelebb a valósághoz. Ennek ellenére a másik ábrázolás lett általánosan ismert, mint Kitaibel képmása, ez szolgált mintául szinte minden róla készült későbbi ábrázoláshoz és művészi alkotáshoz – így a mostani könyvben megjelenő festményekhez is.

Kitaibel 1792 és 1815 között 18 nagyobb kutatóutat tett, amelyek során bejárta a Magyar Királyság legnagyobb részét. Útjai összesen mintegy 1400 napot (tehát csaknem 4 évet!) és összesen körülbelül 20 ezer kilométert tettek ki. Útjait manapság gyakran botanikai kutatóútakként emlegetik. Bár eredményük elsősorban valóban botanikai szempontból volt kiemelkedő, de a hivatalos céljuk egyáltalán nem a növénytani kutatás volt. Kitaibel útjait azért támogatták, mert egy-egy konkrét feladat elvégzésével, probléma megoldásával bízták meg. 1798-ban például a Nagyvárad környéki, 1800-ban azzel bízták meg vizsgálja meg, hogy a mehádiai ásványvizek okozzák-e az arrafelé gyakori golyvát. 1803-ban a Károlyi grófok veszteségesen működő timsófőzdéjének vizsgálatára küldték ki, 1804-ben az észak-magyarországi ásványvizek vizsgálatát kapta feladatul, 1815-ben pedig azért küldték ki Máramarosba, hogy az ottani vizeket a „nagyszámú félkegyelmű ügyében” megvizsgálja. A Helytartótanács az iparban és mezőgazdaságban gyakorlati haszonnal kecsegtető információkat várt tőle.

Az első kép egy kutatóút során, a magyar Alföldön mutatja Kitaibelt, aki a földön ülve egy virágzó tátorjánt (Crambe tataria) tanulmányoz.

A tátorján mára nálunk vészesen megfogyatkozott, de Kitaibel nem kevesebb mint 18 helyről említette. 1798-as nagyváradi útja során Cegléd mellett vetette papírra, hogy a tátorjánt (Crambe tataria) nyersen fogyasztják; leveleinek olyan az íze, mint a káposztáé, de annál édesebb és kevésbé csípős. Népi neveiként a tátorján, tatarján elnevezéseket rögzítette. 1803-ban Heves megyében tataria néven hallotta emlegetni és leírta, hogy gyökereit kiássák, felakasztják, és három hét után lisztet szitálnak belőle, amelyet főzésre használnak. A löszpuszták zöme akkoriban már legelőként használt parlag lehetett, ritkább fajaikat (mint a szennyes ínfű, tátorján, nagyezerjófű, nyúlánk káposzta, törpemandula) elsősorban útszéleken, a szántókat a legelőktől elválasztó földhányásokon, mezsgyéken láthatta.

A festményen látható továbbá a vázlatokat készítő ’növénypiktor’ is. 1796 és 1805 között legalább 5 úton vett részt Johann Anton Schütz grafikus, rézmetsző képzőművész, aki Kitaibel fő művének (Descriptiones et Icones Plantarum rariorum Hungariae) ábráit is rézbe metszette.

A kép hátterében megfigyelhető lovas kocsi a 18-19. század fordulóján a hosszú távú utazás talán egyedüli módját jelentette. A lovak által vontatott jármű korántsem csak kényelmi célokat szolgált. Ez tette lehetővé, hogy Kitaibel magával vihesse nemcsak a mindennapi élethez szükséges felszerelést, hanem az ásványvízelemzésekhez nélkülözhetetlen eszközöket és vegyszereket is. Jelentős helyet foglalhattak a herbáriumi célra szedett növénypéldányok, a préselésükhöz szükséges papírok, a begyűjtött ásványok és kőzetek is. Útjainak fontos célja volt élő növények gyűjtése és az egyetemi botanikuskertbe való hazaszállítása is. Ezért nemegyszer részt vett az utakon a füvészkert kertésze is. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy a legtöbb úton kísérői is voltak (Waldstein, Schütz, Fabrici, Pfisterer), és a növényfestő mester felszerelésének, a megfestett növényeknek, a botanikuskert kertésze szerszámainak is helyet kellett biztosítani, még jobban elképzelhetjük a jármű nélkülözhetetlenségét.
 
 
A második kép hegyvidéki tájon (valahol a Kárpátalján) ábrázolja Kitaibelt, aki háttal állva egy ruszin földműves házaspárral beszélget. A kép alapjául Bécsben, 1816-ban megjelent A legnevezetesebb nemzeti öltözetek hazai gyűjteménye című asztali naptár ruszin parasztokat ábrázoló képe szolgált.



Kitaibelt a nép ruházkodása is érdekelte, amelynek szép példáját adja a máramarosi ruszinok ruhakészítési szokásairól írott beszámolója: „… feleségeik kifejezetten szorgalmasak, végzik a házi munkát és elkészítenek mindent, melyre az uruknak a ruházkodáshoz szüksége lehet. … Orsó nélkül fonják birkáik durva gyapját és az itt igen szépen tenyésző kendert. Ebből szőnek pokrócot és azt a durva posztót, amelyből felsőruházatukat készítik. Lenvásznat is szőnek, amelyre színezett lenfonallal kifejezetten szépen hímeznek. A festésben is igen jártasak. A ruszinoknál a fahéjszín a legáltalánosabb, ezt az enyves éger kérgéből készítik: timsóval főzik, és a posztót színezik vele. Részben a díszítési céllal, de inkább, hogy tartósabbá tegyék. Ezért látja az ember gyakran, hogy csak a nadrág alsó részét – amely gyakran nedves lesz és emiatt gyorsabban megy tönkre – színezik, a felső részét fehéren hagyják. Az inget is ez okból színezik, és a bőrt is amelyből a lábbelijüket (magyarul: bocskor) készítik. A sárgát festőrekettyéből timsóval nyerik, a kéket indigóval festik, amelyet hamulúgban oldanak fel (a hamut mákkóróból készítik). A vörös színt a szurokfű adja nekik, de mint mondják huzamosabb ideig festve a rekettye és a timsóval is ezt a színt adja. A feketét az égerkéreg adja vasvitriollal (vasszulfát).

Kitaibel mintegy 330 magyar népi növénynevet gyűjtött össze, de emellett a Kárpát-medence más népeinek népi növénynév anyagát illetően is jelentős gyűjtést végzett. Útinaplóiból összesen közel 140 román („walachisch”), szlovák („schlovakisch”), horvát („kroatisch”, „slavonissch”, „illyrisch”), szerb („raizisch”), ruszin („russnakisch”) növénynevet gyűjtöttünk ki. A Kitaibel által gyűjtött népi növény-, gomba- és állatnevek megtalálhatók itt.
 
További információ és megrendelés:
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése